Híres prágai sörivók
Vladimír, Bondy és én...
„Vladimír és Bondy és én annyira szerettük a sört, hogy amikor az elsőt az asztalunkra tették, hát hárman megrémisztettük az egész kocsmát, kézzel leszedtük a habot, bekentük vele az arcunkat, a hajunkba dörzsöltük, mint a pajeszukat cukros vízzel kenegető zsidók, a második sörnél megújráztuk a habos kenegetést, úgyhogy már messziről csillogtunk és illatoztunk a sörtől....Sörjampecek voltunk...”. Ki más vetette volna papírra eme örökbecsű sorokat, mint a világhírű cseh író, Bohumil Hrabal, aki fél életét a prágai kocsmák félhomályában töltötte.
Hrabal számára a sörözők egyszerre jelentettek menedéket és ihletforrást: „így aztán járom a kocsmákat, és gyűjtöm az egyszerű emberek lényegbevágó mondásait, és ezeket aztán beillesztem az irodalomba, úgyhogy én inkább lejegyző vagyok, mint író” - hangsúlyozza a „Háromlábú ló az ügetőpályán” című novellájában. Bohumil Hrabalt a nyolcvanas-, illetve a kilencvenes évek első felének magyar sörturistái személyesen is ismerhették. Utolsó törzshelyén, a híres Arany Tigris sörözőben gyakran adott autogramot egy-egy söralátét hátoldalára. Földi pályafutását 1997-ben, a bulovkai kórház ötödik emeletéről kizuhanva fejezte be, amikor a korláton áthajolva éppen galambokat etetett. Utolsó kívánsága az volt, hogy egy csokor hóvirágot és egy pilzenis sörösdobozt tegyenek az urnája mellé. A végső búcsúkor a sírjára egy régi sörösláda is került...
Tán a sors furcsa fintora, tán több annál, hogy a halála előtt nyolc évvel, az 1989-ben írt „Varázsfuvola” című munkájában is szóba kerül egy bizonyos ötödik emelet: „ez az én őrangyalom is fáj nekem, hányszor akartam leugrani az ötödik emeletről, levetni magam abból az én lakásomból, ahol minden szoba fáj, de az utolsó pillanatban mindig megmentett az angyal, visszarántott, ahogy Franz Kafka doktort is, amikor le akart ugrani az ötödik emeletről, annak az Oppelt-háznak az ötödik emeletéről, ahová az Óvárosi térről lehet bemenni, de a doktor úr a sarkon túl, a Párizsi utcában ért volna földet;” - írja jellegzetes fanyar humorával a Mester.
Király az asztal alól
Bár Bohumil Hrabal talán a leghíresebb cseh sörjampec, korántsem a legelső. IV. Károlyról ugyancsak fennmaradt, hogy egy alkalommal vihar elől menekülve betért „A Vaskoshoz” (U Hrubého) címzett kocsmába, amely termetes tulajdonosáról kapta a nevét. IV. Károlyt felismerték, és nyomban friss kenyérrel, sóval, na meg persze sörrel kínálták. Hálából a király kedvezményeket adott a város sörfőzőinek. IV. Károly trónutódlása is különös körülmények között zajlott le. Fiát, a tökrészeg IV. Vencelt állítólag a Pokolhoz címzett csapszék tölgyfaasztala alól rángatták ki, hogy foglalja el apja helyét.
Ilyen trónralépés után nem csoda, hogy IV. Vencelről feljegyezték azt is, előszeretettel látogatta a ma is a prágai vár alatt található Brabanti királyhoz címzett sörpincét (cím: Thunovská 15.). Néppel való találkozásainak végkifejletéről többfajta történetet hallani. Egyesek szerint csupán arról volt szó, hogy a király szívesen hallgatta a serfőzők énekét. Mások szerint viszont időről időre kifülelte, mit beszélnek róla az emberek, és bizony alaposan megjárták azok, akik tiszteletlenül szóltak fenséges személyéről.
Tycho Brahe, a Prágában működő híres dán csillagász, Kepler kortársa sem vetette meg az italozást. Úgy mondják, halálát is az okozta, hogy egy királyi fogadáson szétrepedt a húgyhólyagja. Vannak, akik szerint viszont Kepler mérgezte meg, mert féltékeny volt kollégája kutatási eredményeire - amint azt Hagymásy András is említi "Prágai kocsmakalauz" (Alinea Kiadó, 2008.), című, "kocsmográfiai" tanulmánykötetében. Megint mások szerint IV. Keresztély dán király rendelte meg a kiváló csillagász megölését. Mindenesetre Prágában ma is áll egy közös szobra Tycho Brahénak és Keplernek, a Fekete Ökör (U Černého Vola) söröző feletti Pohořelec villamosmegállónál. Egy kattintást megér az Ökörben tett látogatás előtt, vagy után. Inkább mégis előtte, ha nincs a fényképezőgépünkön képstabilizátor.
Prága veszélyes város, egy pillanat alatt bűvkörébe ejti az embert, és aki egyszer a hatása alá kerül, nehezen (vagy még inkább soha) nem szabadul. Így volt ezzel a városba látogató Guillaume Apollinaire is, aki a ma is működő „Két Naphoz” (U Dvou slunců) sörözőben (cím: Nerudova 47.) vetette papírra „Égöv” című versét:
„Kis fogadó kertjében üldögélsz most Prága mellett
Egy rózsaszál az asztalon úgy érzed rólad minden bú lepergett
S míg félig készen hever itt előtted amit írsz a próza
Csak nézed egy kicsiny bogárt hogy altat ép szívén a rózsa
Döbbenten látod Szent Vid ó agátjain az arcod pontos mását
Sosem felejted már e nap halálos mély szomorúságát
Lázárhoz vagy hasonló itt kit meggyötört a nap
A nagy zsidónegyed órái mind ellenkező irányba forganak
S hátrálsz te is az életedbe vissza lassan s andalogva
Fülelsz a mély kocsmák ölén zengő cseh dallamokra
Ha mégy épp fölfelé a Hradzsin útjain s az alkonyat kilobban...”
Forrás: pragaisorozok.hu